Volt egyszer egy fiatal lány. Aki megvénült. S már nem fiatal és nem is lány. 66 leszek az idén, ha megélem. Eléggé kitárulkozom a közösségi médiában, de mindennek van határa és inkább átjöttem ide. Életem nagy részét egyedül éltem, vagy a szüleimmel egyedül, vagy ténylegesen egyedül. Aztán pont a nagy emberi száj-és körömfájás idején megismertem a párom, aki olyan volt, mintha mindig is a párom lett volna. Néhány havi találkozgatás és a home office bevezetése segítségével össze is költöztünk. Majd négy boldog év következett, betegségekkel és egy anyóssal nehezítve. Mi tényleg olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja, összetartoztunk. A párom tavaly, pont a névnapomon meghalt. Infarktus. Én hazaköltöztem, bánatommal és néhány betegséggel. A régi lakásomba, a mamát otthagytam az unokájára. Eddig a múlt.

Hiányoznak a nagy beszélgetések, nagy odabújások, a gondoskodás és bár azt mondtam a páromnak, őutána nekem nem kell senki, mégis regiztem egy társkereső oldalra, de két férfival való csetelés után hibernáltam magam. Nem megy. Nem akartam se magam, se az aktuális beszélgetőket sem becsapni. Én már nem vágyom a szexre, a nagy kalandokra, nem tudom elképzelni, hogy valaki ideköltözzön és én sem vágyom máshová. Beszélgetőpartnert szeretnék, valakit, akivel kimozdulhatok, akivel segítjük egymást. De úgy látom, ez így nem megy. Maradok egyedül.