Nem véletlen a hosszú ó, mert nem időhatározó, hanem függőség. Most, amikor a nyugdíjam kicsivel háromszázezer fölött van, megtehetem, de amikor igencsak mínuszban voltam és egyik hitelből próbáltam rendezni a másikat, akkor is megtettem, hogy mindent megvettem, ami az eszembe jutott. Megpróbálkozom a szinte lehetetlennel és eltüntetem azt a vesszőt a kór fölül, s megpróbálom, hogy vásárláskor elgondolkozzak azon, van-e egyáltalán szükségem arra a bizonyos dologra, nem csak kompenzálni akarok-e valamit. A magányt például. Vagy az önsajnálatot.

Jövő héten elutazom pár napra, az utazás örömét nem vonom meg magamtól. Egyedül megyek, mert a betegségem miatt most nem tudok és nem is szeretnék alkalmazkodni. Pár hete kipróbáltam magam egy tulipánnéző utazáson, hatalmas élmény volt, egy darabig nem reszkírozok. A lábam a diabétesz miatt sérülékeny, s ami nagyobb baj, érzéketlen. Így korábbi álmaimról le kell tennem és közelebb, magam tempójában menni. Amíg lehet.

Az utazáson kívül is lenne tervem, de ahhoz már nincs időm. Meg erőm. Meg pénzem. Párommal Debrecenben éltünk. Ha nyernék, ott vennék egy kis lakást, vagy egy telket mobilházzal, mert több lenne a lehetőségem a számomra élhető életre, van rendes orvosi ellátás, színház, de bármennyire is felújított a lakásom, az árából esetleg egy garázsra telne. Azért eljátszadozom a gondolattal.

Álmodozásomból egy repülő poloska térített magamhoz. Az új ablak és a szúnyogháló ellenére valahogy besomfordált a szobába, de még nem sikerült elkapni. Ősi ellenségem. Mindjárt 5 óra. Még aludni kellene picit.

Volt egyszer egy fiatal lány. Aki megvénült. S már nem fiatal és nem is lány. 66 leszek az idén, ha megélem. Eléggé kitárulkozom a közösségi médiában, de mindennek van határa és inkább átjöttem ide. Életem nagy részét egyedül éltem, vagy a szüleimmel egyedül, vagy ténylegesen egyedül. Aztán pont a nagy emberi száj-és körömfájás idején megismertem a párom, aki olyan volt, mintha mindig is a párom lett volna. Néhány havi találkozgatás és a home office bevezetése segítségével össze is költöztünk. Majd négy boldog év következett, betegségekkel és egy anyóssal nehezítve. Mi tényleg olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja, összetartoztunk. A párom tavaly, pont a névnapomon meghalt. Infarktus. Én hazaköltöztem, bánatommal és néhány betegséggel. A régi lakásomba, a mamát otthagytam az unokájára. Eddig a múlt.

Hiányoznak a nagy beszélgetések, nagy odabújások, a gondoskodás és bár azt mondtam a páromnak, őutána nekem nem kell senki, mégis regiztem egy társkereső oldalra, de két férfival való csetelés után hibernáltam magam. Nem megy. Nem akartam se magam, se az aktuális beszélgetőket sem becsapni. Én már nem vágyom a szexre, a nagy kalandokra, nem tudom elképzelni, hogy valaki ideköltözzön és én sem vágyom máshová. Beszélgetőpartnert szeretnék, valakit, akivel kimozdulhatok, akivel segítjük egymást. De úgy látom, ez így nem megy. Maradok egyedül.